Rihaj!
---De eszmos TÉLLEG csak az óvassa el, aki bírja a feketehumort! Mindenkimásnak mars innnen, a saját érdekében!---
Nemrég említettem, hogy Kurt Vonnegut fekete humora hozzám képest óvodás. Amit persze nyilván nem gondolok teljesen komolyan, nadeazé, igyekszem énse kismiska lenni… Ezt persze csak csínján szabad, mert az emberekből rossz érzést válthat ki, tehát igyekszem visszafogni magam. Merthogy van egy NAJON morbid mókám, amit nem merek megírni, de múlt héten volt egy kis feketehumor kóstoló, miután jól vettétek, hát, lassan egy év elteltével, végre meg merem írni, mi is történt tavaly nyáron…
Az eset persze hivatalosan szomorú, de az ember tudjon mindent a mókás oldaláról látni…
Előtte egy kis felvezetés, mintegy magyarkázkodásként:
Anyukám haláláról van szó, akit nem AKKOR veszítettünk el, amikor fizikailag meghalt, hanem huszonévvel ezelőtt gyerekként, amikor egyszercsak elváltak a szüleink és ő nagyjából kilépett az életünkből. Eleinte gyerekként sokat szomorkodtunk, aztán az érzés, hogy a saját anyádnak se kellesz, végül a nagy beletörődés, amikor már minden érzelem elmúlik, egyszóval fizikailag itt volt a Földön, de nem létezett számunkra.
Irigyeltünk is olyanokat, akiknek “meghalt”, mert azok szépen megsiratták, eltemették, gyászolták stb, TUDTÁK hovatenni, de nekünk fizikailag létezett, mégse volt, na. Ezzel nehezebb mit kezdeni. Asszem.
Aztán egyszercsak tavaly nyáron meghalt, és nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Nyilván szomorúnak kellett volna lenni, de csak a zavartság volt, mert nem voltam szomorú... Mint embert, sajnáltam, de nem éreztem semmit, amit egy anya iránt érezni kéne, emiatt aztán volt lelkiismeretfurdalás meg nemalvás…
No, ezeket csak azért írtam le előszóban, hogy értsétek, miért történtek úgy a dolgok, ahogy. Egy normális szülő-gyerek kapcsolatban nyilván az egész hihetetlen volna.
Szóval egyszercsak meghalt, mivel rengeteget dohányzott, tüdőtágulat vitte el. (Ezúton izenem a dohányosoknak, hogy nem kell feltétlenül rákot kapni ám!) Kórház jelezte, hogy mehetek érte szerda reggel nyolctól, mármint nem őérte, hanem az itthagyott dolgok, papírok.. én hagytam rá egy napot, és cask csütörtök reggel mentem ki Budakeszire, a Prosectura épületbe kellett mennem.
De ott csak egy fecnit kaptam, hogy ezzel vehetem át, a márnememlékszem melyik, mondjuk “D” épületben.
Mentem a D épületbe, ahol mondták, hogy várni kéne még három órát, mert mégiscsak boncolják. (úgy volt hogy nem fogják, mert kértük, meg fölösleges is)
Hánemtom minek boncolták, aki többször volt kórházban a tüdejével és lélegeztetőgépre kapcsolva hozták be, aztán mindenki tudta hogyan FOG meghalni, és végül VALÓBAN ÚGY halt meg, azt minek boncolni?
De én hiszek Istenben, én tojok a földi porhüvelyre, ilyenkor az ember már odaát van, felőlem ha ők legózni akarnak, hát boncoljanak. Három óra múlva újra megjelentem a D épületben, elnézést kértek, de MÉG félórát várni kéne.
Akkor már kérdeztem, hogy esetleg komplikáció lépett fel???
Fél óra múlva aztán kérték a személyimet, odaadtam.
-Az elhunyt személyi igazolványát is kérném!
-Hát AZÉRT jöttem, csókolom…
-Nem, azt OTT adják oda, azon az osztályon, ahol elhunyt.
Csezmeg és csak mos’ mondod… Lett volna három órám átmenni a harmadiképületbe, és akkor MOST derül ki. De megvigasztalt, menjek át, az ÉN papírjaimat hagyjam ott, addigis beírja az adataimat. Én akkor már nemigen figyeltem a kórház sebességkorlátozására, és motorral másfél perc múlva fent voltam az intenzíven a papírokért, ahol:
-Kérem szépen a személyi igazolványát!
-Elnézést, csak a pontosítás kedvéért: kiét? Mert az enyémet a kollegájánál hagytam, az elhunyté meg magánál van. Más igazolványokkal nem rendelkezem.
A nővér rosszallását fejezte ki, személyi nélkül hogyan azonosítana engem, mondom, hogy hát hasonlítok rá, anyám volt, persze én vékonyabb vagyok és fiatalabb, plusz élek, namindegy, volt nálam jogsi, azon van név meg fénykép, megkaptam a papírokat, uzsgyi vissza a D épületbe százhússzal. Ott megkaptam a maradék papírokat.
Édes pofikók, ezután mentem a temetkezési vállalkozóhoz, ahol az árak hallatán elhatároztam, hogy nyitok én is egy ilyen vállalkozást, és jó, mert nem pofázik vissza az ügyfél. Másik ilyen jó vállalkozás a koporsókészítés, aztán ha túl nagy lett – abba úgyis belefér, ha meg túl kicsi: abba meg bele lehet aprítani.
A temetkezési vállalkozóval abban maradtunk, hogy én most épp elutazóban vagyok, de mire visszajövök nyaralásból, jöhetek a hamvakért.
Aztán elutaztunk, aztán hazajöttünk, aztán eltelt egy hét, és mivel ÉLETÜNKBEN SEM tartottuk a kapcsolatot, ergo ritkán jutott anyám eszembe, bizony most sem jutott gyakrabban. Egyszercsak ülök munkahelyen, és a homlokomra csapok:
-Úristen! Anyámat a vállalkozónál felejtettem!
Menni kéne érte, tudom hogy helyileg hova, de mikor is van nyitva… rá kéne keresni a neten, de mi is volt a cég neve? Happy End, vagy valami ilyesmi… meg is van…
Elmentem tehát a hamvakért. Anyukám életében sem volt kicsilány, szóval urnával együtt 14 kiló, tudom, mert otthon lemértem, mert az történt, hogy egy ilyen tortadobozba rakták az urnát, amit a cukrász is ad, hogy szét van hajtva a hullámkarton, összerakják doboznak, és a füle tartja egyben az egészet.
Én vittem hátizsákot, mert gondoltam, hamvasztva egy ember belefér. Hát így már nem fért bele, ezért a motoron hátulra felültem én, anyámat meg magam elé ültettem. VOLNA, mert fogtam a doboz fülét, az megleszakadt a súlytól (akkor találtam ki, hogy lemérem majd).
De milyen jó, hogy motorral mentem:
1) anyám még életében nem ült motoron, most posztomusz kipróbálhatta
2) ha buszon történt volna ugyanez, akkor a tortadoboz nem az ülésemre esik ahol semmi baja, hanem esetleg a földre, esetleg széttörik, anyámat meg söpörhetjük össze az utastársakkal, ha van seprű a buszon.
Ez egy hétköznapi reggelen történt, tehát innen a vállalkozótól irány a munkahelyem. Anyukámat viszont nem tudom FOGNI, hiszen vezetek, ezért a két térdemmel szorítom. De minden fékezésnél előrecsúszik, marha macerás a hullaszállítás motorral, ezért amikor végre megérkeztem a munkahelyre, úgy határoztam, anyukámat aznap nem viszem haza, hanem majd másnap kocsival jövök, és kocsival viszem el.
Szépen csöndben betettem anyukámat az asztalom alá, még nem volt bent senki, tehát nem tudnak róla, így nem zavarja őket. Persze zárás előtt már nem bírtam tovább, és kolleginának mondtam, hogy nemám hárman vagyunk az irodában, hanem négyen. Nem értette, úgyhogy bemutattam neki anyukámat, mire kollegina elsápadt, VIDDINNEN, dehát, őszintén, kit zavar? De nem vittem, cask másnap, autóval.
Mint mindenkinek, neki is volt hitele, a banknak elküldtem a halotti anyakönyvi kivonatot, meg a mobilszámomat, ha lenne kérdésük. A bank azóta havonta felhív, hogy anyukámmal szeretnének beszélni. Első alkalommal elmondtam, hogy hát meg van halva, a fia vagyok, mitóhajtanak. Érdemben nem tudok semmit lépni, amíg nincs meg a hagyatéki. A következő alkalommal megint anyukámat keresték, mondtam hogy meghalt, a fia vagyok stb.
Legközelebb amikor anyukámat kereste, már megismertem a nő hangját, mondtam, ki kéne menni az Óbudai temetőbe, ott beszélhet vele, csak hangosan kiabáljon, mert úgy láttam, mélyre ásták. A hölgy kikérte magának, hát ő honnan tudná, hogy az én anyukám meghalt?
Há kérdeztem, hogy HONNAN van meg a mobilszámom?
Há küldtem neki emailben.
És mi van a mellékletben?
Halotti.
JA, ugye!
Amikor legközelebb kereste megint ugyanez a hölgy a banktól anyukámat, már nem mondtam semmit, cask hogy:
-MOST nem tudom kapcsolni.
-És MIKOR tudnék vele beszélni?
-Amint meg teccik halni!
A hölgy megint kiborult, dehát miért Ő borul ki, mondtam is neki, ha még egyszer hív, feljelentem a pereputtyot molesztálásért.
Na. Hát ez volt a mainapi morbidhumor. Remélem, mindenkinek bejött! Az ügynek még nincs vége, mert a közjegyző, na az még az orbánviktornál is nagyobb úr, szóval ő marhára ráér, a kliens nemhogy elhunyt, nemhogy kihűlt, de már lassan el is felejtik (kivéve a bank), de hagyatéki még nincsen. Hát, émmeg ráérek, a bankosnénit meg havonta elküldöm anyukámhoz a temetőbe. Mindig mondom neki, ha már arra jár, cserélje ki a virágokat is!
Üdv!
Laci Today
