Ma milyen nap is van .. na... hát holnap karácsony és olyankor nem illik netezni. Úgyhogy a MAI poszt nem vicces lesz, hanem karácsonyos... a karácsonyos is lehetne vicces, hiszen egy hitoktató ismerősöm fogamzást íratott a kisgyerekekkel, mi volt tavaly a legszebb karácsonyi élményük, és Zolika azt írta, hogy az, amikor apukája kidobta a nyolcadikról a karácsonyfát.
De térjünk a lényegre: idén egy Fekete István novellával szeretnék Mindenkinek boldog karácsonyt kívánni!
ÉJFÉLI LÁTOGATÓK
A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek és a ködöt elcsapta a szél és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra.
–Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött... Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá. Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni... A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni.
–Ha akarnék, el is csúsznék...
–Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt. Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet:
–Hát ugye elcsúsztam?...
–El, de most mehetsz haza...
–Semmi ez, – mondta, pedig nagyon fázott.
–Megszárad... – és csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia! Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész. Másnap reggel kilelte a hideg és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba. Harmadnap doktorért kellett menni.
–Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemekkel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában. A doktor nem sokat vizsgált.
–Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság.
–Nagyon gondosan tartsa be Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan... Orvosságot küldök.
Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyíltak a szemei, de olyan rettentő messzeségbe néztek, hogy anyja elsírta magát. Így jött el a karácsonyeste. Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó. Az ünnep már a faluvégén volt és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak. Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, mint a nagy ünnep arca. Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast és kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek. Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek Isten tudja, megéri-e a reggelt... A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis keze fuldokolva verte a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában és szája cserepes résében izzó lélegzet repkedett. A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, azután kitódult az ajtón és a szelíd, meleg Világosság elindult az éjszakában. Útjára ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás December is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé.
–Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény. Az öreg mélyen meghajtotta fehér, havas fejét és arca olyan volt, amilyennek sose látták a didergő fák, cserjék és madarak. A fény azután szétlobbant az éjszakában és csak csillagok sugároztak azután erősebben. December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé.
–Készülj fiam. Szedd össze maga. Vendégségbe megyünk.
A kis fenyő boldogan mocorgott.
–A hó rajtam marad?
–Persze, hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon... Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen... - és az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak. A madarak a fenyőre szálltak.
–Mehetünk.
–És a lábaim? – topogott a kis fenyő. –Hogy menjek így? Bele vannak fagyva a földbe!
–Elfelejtettem – dörmögte az öregember –De azért nem muszáj mindjárt siránkozni...
Talpra állította a kis fát és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között.
–Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő – még ilyenkor sem tud veszteg maradni...
–Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor...
És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat... de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét és látszott rajta, hogy súlyos lelkiismeretfurdalások gyötrik...A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott. Csak Borsosék háza nézett vörös szemeivel az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó és vendégség érkezett. – Csendesen – susogta a havassazkállú öregember. És amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót. Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé...
–Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett... A Láz ötölt, hatolt, hogy ez az ő dolga...
–Kifelé! – és a Láz ész nélkül kapta bundáját.
–No, most aztán játszogassatok!
Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő és rajta piros, kékruhás kis madarak... Alatta pedig – ó, ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka...
–Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára. Jóska csak gondolataival felelt.
–Jól... Istenem... jól, de nem álmodom?
–Dehogy álmodol! Játssz egy kicsit velük... Csak meg ne szorítsd őket...
És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából és Jóska fáradt volt egy kicsit... Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre:
–Ne fáraszd a gyereket!
A nyúl felugrott a székre, az őz odatette fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét.
–Nem harap?...
–Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: “Látod, milyen híred van?...” Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta – és intett:
–Elaludt.
Kinyitotta az ajtót és kisurrantak az éjszakába. A párnás puha hó azután megroskadt. A szántások párás földjén okosszemű csókák jártak és amikor az első fecske belenyilalt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre. Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott... Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin és a fenyőfák susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől és Jóska csodálkozva nézte. Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összekulcsolta a nagy ámulattól és úgy susogta:
–Istenem, milyen ismerős...
Fekete István
üdv, Laci Today
