Rihaj!

Templomunkban minden évben fát állítunk, ahogy idén is. Én már rég voltam, még kamaszkoromban, gondoltam, idén újra megnézem.
Előtte Attila atya szólt, hogy most meg a másik fenti reflektor égett ki, azt kéne kicserélni. Mindig nekem szólnak, mert más nem mer felmenni, én sem merek, csak vonz a hülyeség. Viszont sehogyan nem tudtunk időpontot egyeztetni, márpedig a faállításra meg kell legyen az izzócsere, a faállítás szombat reggel lesz, tehát én jöjjek le szombaton a roráté utánra.
Mondom is, hogy akkor fél nyolcra ott vagyok.
Az késő.
Hát mert mennyi a roráte?
Fél óra.
Na azé fél nyolc!
Dehát az hatkor kezdődik!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Igen, mert öcsémék urak, ők a belvárosban hétkor kezdik, és én abból indultam ki.
Szóval lementem a templomba szombat reggel fél hétre, és roráté után hoztam is volna a létrát, nade, itt szervezett munka folyik!
Tehát előszöris jelzünk Laci bácsinak, de ő mondja, hogy előbb a kisfákhoz kell a létra.
Jó.
Egyszercsak látom,  hogy jön a motorosfűrészes gyilkos! De kiderült, hogy csak jött Zoli bácsi, hogy a kis fák aljait egyenesbe vágja. Jó hangja van egyébként templomban a benzines motorosfűrésznek, kicsit emlékeztet Bach D-moll Toccata és Fúgájára.
Aztán szóltak, hogy induljunk a Nagy Fáért.
Mentünk. De nem ám fel a hegyre valami erdőbe, hanem egy mellékutcába mentünk, ahol tehát korahajnalban egy kertesházban Zolibácsi ismét felébresztette a motorosfűrészt, és fekvőhellyel kínáltunk egy olyan tizenegykét méteres fácskát. A szomszédok örömére.
Én persze reménykedtem, hogy közben nem kel fel a házigazda, mert ha meghallja, hogy lopják a fáját a kertjéből, még idecserdít a puskájával.
De kiderült, hogy meg volt beszélve. Ő engedte be Zoli bácsit meg a többieket. Most már csak ki kellett hozni a fát a kertből. A házfal és a kerítés között csupán egyautónyi szélesség volt, néztem is, hogy hogyan hozták be anno ezt a fát?? Hacsak, ide nem nőtt!
Morfondíroztunk, ez egy kb 400 kilós fa, hogy akkor most hogyan.
Be kéne állni a platóssal, hogy egyből itt felrakjuk a fát, és kiviszi.
Csak nem fér be a házfal és a kerítés között.
"Béláim az Úrban, gondolkozzunk!" Toljuk odébb a házat!
Túltoltuk.
Végül aztán kivittük a fácskát kézben.
Az utca mókás, mert meg van süllyedve, hatalmasnagy pocsolya van az úttest szélén, többméter hosszan, és kb másfél méter szélesen. Tehát úgy néztünk ki, hogy állunk értetlen arccal a fával a kezünkben, és át kéne vinni a fát a pocsolyán a platóshoz. Közülünk EGYnek volt gumicsizmája. Dehát, a fát is teljesen más tizenvalahányan vinni, mint egyedül, mégiscsak négyszáz kiló ugye. Szóval ő mégsem viheti át a pocsolyán egyedül...
Végül a platós odatolatott, ettük a szívét neki.
Amikor meg odébb ment, jött egy kisbusz, az olyan negyvennel végigment a pocsolyán, mint egy jetski, mi meg katolikus hívő emberek, hát, a többiek nevében nem beszélnék, de én olyat mondtam neki, ha hallotta volna, elkárhozok.
Így is.
Még jó, hogy a berúgósgatyám volt rajtam, a többiért kár lett volna.
Aztán elkísértük a fát a templomba. Ezt a jetskizést én is kipróbáltam a kocsival, amikor már nem volt ott senki.
Aztán behoztuk a fát. Voltunk ott annyi lelkes ember, hogy végül én csak integettem a fának Jedi-mozdulatokkal, az meg jött, mert hozták.
Ezután a fa valahogy letevődött a földre, és leállt a munka.
Néztem is, hogy hová tűnt ez a sok jó ember? Egyszercsak meglettek oldalt, csoportosulás volt. Megkerestem az okát, kettő oka volt neki. Az első:

Ezek itt szebbnél-szebb, jobbnál-jobb zsíroskenyérkék, amikre három rétegben dobáltuk a hagymácskákat, és hozzá:

Ez ilyen kannás szőlőlé vótt. Ezé átt a munka kéremszépen, a reflektor odafent, az meg várhat.
Végül aztán befektettük a fát a szülőcsatornába, kapott egy köldökzsinórt, valahogy így:
És akkor fentről a karzatról húzták, lentről tolták kézzel, meg partvisokkal, én meg voltam a fényképész:

It már majdnem áll. Közben a kép jobb felső részénél a ferde fal felső sarka fölött látható a beteg reflektor is. És a következő lépésnél már állt is a fa:

Illetve csak MAJDNEM állt, mert elkezdett eldőlni. Ez még a kisebbik baj. Lóg az a szééép fehér kereszt a levegőben. Hát jó, hogy artista nincsen rajta, mert nem győzött volna kapaszkodni, úgy himbálózott. A legnagyobb baj az volt, hogy a fa alja elkezdett kifelé csúszni. És nem tudták megfogni, mert nehéz. Na. Hát ezért nincsenek erről fotók. Mert itt már rohantam a fa alját fogni. Nem azért, mert olyan erős legény vagyok, hanem mert 67 kiló. Még ketten odaugrottak, meg a másik négy aki eleve ott volt, így együtt már voltunk olyan súllyal, hogy a fa sem izeghetett már annyira. Persze vissza kellett tolni a helyére. Heten, amiből három fér közel hozzá. Számoltunk, hogy akkor háromra lökjük. Mindenki más iskolában tanult számolni, így véletlenszerűen lökdöstük. Az volt a baj, hogy a helyzet súlyosságára való tekintettel, egyszerre többen is számoltunk hangosan, aztán ki kire figyelt. Voltak egyébként izgalmak, mert ha dől a fa, mégiscsak hülye érzés alatta lenni, elhangzottak olyan szavak is, amik egyáltalán nem templomba illőek, pláne karácsonyfa alá, de végül a fát visszatessékeltük a helyére.
A porcelánkereszt sem könnyű darab, neki is örültünk, hogy nem szakadt le.

A végén aztán a reflektorizzócsere is megvolt, majdnem a faállítás előt: utána.
De most minden áll és ragyog!

A végén, már úton elfelé onnan, kérdeztem egy havert, hogy
-Te, és az izzósorok?
-Azokat Janibácsi szokta felrakni, csak előbb átszögeli az ágakat!
-MICSINÁL?!??
-Átszögeli. Ahol túl sok, onnan levágja tőből, és ahol ritkás, odaszögeli!
 

Nakérem. KARÁCSONYFAIGAZÍTÓ!
Milyen szép mesterség!

Üdv!
Laci Today